Gondolatok napsütésben

Legutóbb, amikor a lányommal beszélgettünk, azt mondta, szerinte azok a legfurább emberek- picit ijesztőek is-, akik a buszon, vonaton, villamoson nem foglalatoskodnak semmivel, nem merülnek bele a telefonjukba, nem nézik a tájat, nem csinálnak semmit, csak néznek előre a semmibe. Tényleg van ilyen, láttam már én is, de nekem semmi bajom ezzel. Talán azért, mert én is sokszor csinálom ezt.. igaz, nem tömegközlekedési eszközökön, mert ott nézelődök, hosszabb utakon pedig olvasni szoktam. Én ezt akkor csinálom, amikor egy nyugágyon fekhetek. Imádom ugyanis süttetni magam! Mindig várom a napsütést, gyerekkorom óta mindig! Valahogy a napsugártól pillanatok alatt fel tudok töltődni, csak szívom magamba a fényt, a melegét, és az energiáját. Az, hogy közben le is szoktam barnulni, csak egy plusz jó dolog az egészben. Nekem ott órákig csak pörögnek a gondolataim és ez annyira jó! Ilyenkor jönnek a legjobb ötleteim, ilyenkor próbálom megfejteni az engem foglalkoztató dolgokat, a körülöttem élő embereket, vagy saját magamat. Szerintem egyébként ezt sokkal több embernek kellene csinálnia, mert ez a kívülről nézve teljesen passzív magatartás, nagyon is hasznos tevékenység.

Azt gondolom, én abszolút pozitív beállítottságú vagyok, és szeretem az embereket. Keresem a jót bennük. De az egyre nagyobb méreteket öltő hülyeség jelensége mára azt eredményezte, hogy inkább távol tartom magam tőlük.

Ez most lehet, hogy furán hangzik, hiszen én elég aktívan vagyok jelen a social médiában, megmutatom a világnak, hogy ki vagyok és be is engedem a világot az életembe. De már megfejtettem, miképpen lehet az, hogy ennyire ellentmondásosan működöm. Egy német pszichológusnő az introvertált emberekről szóló könyvében kifejtette, hogy léteznek introvertált extroveltáltak is. Az ilyen személyek a szakmájukban, ami lehet akár színház, közélet bármilyen terület...boldogan és őszintén kitárulkoznak, megmutatják önmagukat. Ahogy én is. De ezek az emberek a magánéletükben inkább magukban, egyedül szeretnek lenni, vagy azzal a zárt, általában kevés emberből álló csoporttal, családtagokkal, szoros barátokkal, akiket közel engednek magukhoz. Ismét csak: ahogy én is. Megismerni mások gondolatait, beleérezni magam az ő helyzetükbe, a dolgok mélyére ásni mindig fontos volt számomra, a felszín kapargatása nekem nem elég.

Azért mondom, hogy óriási méreteket ölt a hülyeség és ostobaság, mert sajnos én ezt látom a facebookon, az instán, mindenhol. Olyan szuper írások és érdekes témák vannak fent még az ilyen oldalakon is, az internet egy kincsesbánya, ennek ellenére a többség mire használja, miket likeol? A borzasztó felszínes vagy kifejezetten vulgáris tartalmakat, a sok ámítást, a hazugságokat. És ez igenis szörnyű. Valahol olvastam nemrég Gresham (a tőzsde megalapítójának) törvényét, amely azt mondja ki, hogy ha egy országban egyidejűleg kétféle pénznem van forgalomban, a rossz ki fogja szorítani a jót. Ez egy paradoxon, és ez történik ma a mindennapokban az életünk összes területén.

A közösségi médiában is, igen. Pontosan emiatt sokszor olyan hiábavalónak érzem, hogy én is egy hang, -még ha reményeim szerint egy másfajta hang- legyek ebben a kaotikus zajban. Én egy kiegyensúlyozott, boldog ember vagyok, aki nagyon hálás az életéért... szóval tudod mit? Ezért a belső békéért én megdolgoztam és biztos, hogy nem tenném tönkre azzal, hogy harcolok valami ellen, amire nem vagyok hatással. Elfogadom, hogy sokfélék vagyunk, elfogadom, hogy a többség nem kifinomult, nem elegáns és jó ízlésű, nem művelt és nem intelligens...és mégis ők a hangosabbak. Elfogadom Gresham törvényét is, hogy a silányabb sokkal könnyebben hódít teret magának. Nem szeretem, hogy így van, de elfogadom.